Elérkezett hát a nagy nap: csütörtök. Melinda és én a szálloda lobbyjában várakoztunk. Szóltam a recepciósnak, ha megjön XY, közölje vele, hogy itt várjuk. A hosszú várakozásunk alatt egész jól elbeszélgettem a kis szőkével. Megkapó teremtés volt, de nagyon naív. Volt korábban bébiszitter, dolgozott már gyorsétteremben, illetve uszodában. Jelenleg irodai munkát végzett egy belvárosi cégnél.
Mindketten miniszoknyában voltunk, felül elegáns blúz, egyáltalán nem kihívó ruházat, hiszen még étterembe is megyünk hamarosan. Átültem Melindával szembe és kértem, kicsit nyissa szét combjait. Nagyon feszülten ült. Hmmm, valami nem jó — mondtam magamban. A punciját leárnyékolja a szoknya, alig látok valamit.
"Kicsit csusszanj lejjebb!"
Ficánkolt egyet, de nem lett jobb.
"Na mégegyszer."
Ááá, ez nem ment neki. Nem is könnyű egyébként.
"Nézd!" Felálltam, majd leültem, úgy, hogy közben kissé felcsúszott a miniszoknyám. Nem nagyon, épp a megfelelő mértékben.
Megpróbálta, megint nem sikerült.
Átültem mellé és miközben ült le, kezemmel rásegítettem a szoknyán.
"Na látod, így!"
A következő már majdnem jó volt. Aztán meg túl sok.
"Uramisten, ez azért túlzás" — súgtam kacagva.
Próbálgatta még egy darabig, és már egész elfogadható volt. Mondtam neki, gyakorolja otthon, egy tükör előtt. A lényeg az ajkakon van! Az a jó, ha tisztán látszanak az ajkak, nem takarja semmi, de nem is túl feltűnő a szoknya felcsúszása. Ez persze szoknyánként változik, némelyiknél jobban szét kell nyitni a combokat, másoknál jobban fel kell csúsznia. Az ajkak látványa teljesen begerjeszti a férfiakat — ezért is jó, ha szőr sem takarja el. Én is hosszú évek alatt dolgoztam ki technikáimat a különféle miniszoknyákra, mert nem akarok nagyon kihívó lenni, viszont azt akarom, hogy lássanak is valamit, ne csak sejteni lehessen, hogy nincs rajtam bugyi — s mindezt egyetlen mozdulattal kell sokszor megoldani, nincs lehetőség húzigálásra, ficánkolásra, nézegetésre, mert akkor elveszti "akaratlan", "véletlen" mivoltát és egyértelműen szándékolttá válik. Az igazi varázs pedig akkor történik meg, amikor a férfi azt hiszi, sikerült elcsípnie pár véletlen pillanatot, amikor a nő megfeledkezett magáról, majd mikor a nő rádöbben a felé irányuló izgatott tekintetekből, hogy valami nem stimmel, elvörösödik, majd elmosolyodik és nyitva hagyja lába közét, nem "korrigál". Na ez a totális győzelem! Ha pedig nem mutat érdeklődést a férfi vagy éppen rosszalló pillantását fogjuk szemünk sarkából, óvatosan lehet korrigálni és a "véletlenszerűség" látszata véd minket, nem bőgünk le, nem válunk vesztessé.
Támadt egy ötletem. Átmentünk a kávézó részbe és rámutattam egy asztalra.
"Ott egy kopasz pasas. Menj oda vele szembe és ülj le. Óvatosan, kicsit látszódjon, de látszódjon!"
Elindult, én meg kértem két espressot tejszínnel. Kezemben a két feketével, megindultam az asztal felé. Nem is volt rossz. Sőt! Oldalról közelítettem meg őket, majd leültem Melinda mellé és átadtam az egyik kávét. A pasas egy napilapot olvasott, de láttam, időnként lenéz Melindan. Mi meg locsogtunk valami bulvártémáról.
"Kicsit szélesebbre!" — súgtam neki, ő meg kuncogott egyet, mintha vicceset mondtam volna. És persze széjjelebb nyitotta combjait. Jó pár percig beszélgettünk így, majd szóltam, induljunk. Illedelmesen elbúcsúztunk a fickótól, aki enyhén vörösödő fejjel, mosolyogva bólintott. Visszatelepedtünk a korábbi helyünkre.
"Milyen volt? Jól látszott? Szép volt?"
"Jó lesz így" — dícsértem meg.
Mosolygott lelkesen. S ekkor érkeztek meg. Egy idősödő, olyan 55 év körüli nő közeledett felénk, mögötte két negyvenes, komor figura. Ő volt a tolmács, és bemutatkoztunk egymásnak. Megbeszéltük, ők lepakolnak, átöltöznek és irány az étterem.
A hely flancos volt, valószínüleg jó drága is, a kaja viszont kevés, habár nagyon finom. Ezek a helyek általában ilyenek. Jóllakni nem lehet bennük, a két mogorva orosznak láthatóan fél fogára se volt elég. Keveset beszéltek angolul, így mindig a tomácsra voltunk kénytelenek hagyatkozni, aki kimért, szigorú, tanárnős stílusával eléggé lehetetlenné tette helyzetünket, hogy felvidítsuk a két orosz üzletembert. A tolmácsnő a viccelődéseinket nem is igazán akarta lefordítani. Kár, hogy mi sem beszéltünk kicsit sem oroszul. Én a fiatalabbikkal szemben ültem, aki lehetett vagy 100 kilós, de inkább izmos, mint túlsúlyos, rövidre nyírt fejjel és éles arcélekkel. Olyan maffiózós külseje volt. Melindaval szemben ült az idősebbik (tán 5 év lehetett a különbség), hasonló kivitelű, marcona ruszki, de neki még rövidre nyírt szakálla, bajsza is volt. Melinda bal oldalán ült a tolmácsnő.
Épp kikértük a desszertet, mikor az én csődöröm, Boris véletlen leverte a kanalát és lehajolt felvenni. A hely nem volt alkalmas arra, hogy bármi izgalmas dolgot művelhessek, blúzom se volt erre alkalmas, az asztal alá meg nem látott senki — ezidáig. Boris mosolyogva nézett rám, miután felemelte fejét. Ekkor jöttem rá, hogy önkénytelenül is (vagy fogalmazzunk így: szokásomhoz híven) kényelmesen ültem, vagyis kissé nyitott pozícióban, persze bugyi nélkül, mint mindig. Mivel magam sem készültem rá, engem is meglepett a dolog. Le is néztem, hogy mit láthatott, majd visszamosolyogtam. Melinda nem volt ilyen helyzetben, neki a mellette ülő szipirtyó miatt semmi esélye nem volt.
Bevégeztük a desszertet is, épp búcsúzkodni kezdtünk, mikor a szipirtyó elsietett a mosdóba. Kaptam az alkalmon és próbáltam kézzel-lábbal magyarázni Borisnak és Vityanak, hogy menjünk fel a szállóba és rendeljünk pizzát. Nem nagyon akarták megérteni, de mikor egyre hangsúlyoztam, hogy "hotel" és "pizza" és mutattam négyünkre, Boris vette a lapot és elmagyarázta társának mire gondolok. Talán azt is elmondhatta, mit látott, mert Vitya sokatmondón vigyorgott. Mikor visszatért a tolmács, kis szóváltás következett, majd a végén közölte velünk a nő, hogy a fiúk éhesek maradtak és szeretnének pizzázni a szállóban, de nem érti miért nem egy ugrunk el egy másik étterembe. Mondtam neki nem érdekes, biztos pihenni is akarnak, menjünk csak a szállóba. Így is lett.
Felmentünk Vitya szobájába, a szipirtyót elküldték a belvárosba shoppingolni, én meg letelefonáltam a recepcióba, hogy hozzanak két pizzát. A hangulat most már teljesen más volt, a két marcona fickó kinyílt, jókedvű lett, poénkodtak, amiből persze továbbra sem értettünk egy árva szót sem, de elővették minden angoltudásukat és elég vicces társalgásnak lettünk részesei. Kiderült, Vitya hozott magával egy akusztikus gitárt is, mert soha nem válik meg tőle, s elő is vette és játszott néhány orosz ballada-szerűséget. Szép dallamok voltak, de sajnos a szöveget nem értettük. Szerelem, halál, ilyesmi témákról szóltak. A minibárból sorra kerültek elő a piák és egyre lazább volt a hangulat. A földön ültük, mert nem volt elég szék, Melinda már jóideje nyitott combokkal: puncija nagytotálban látszott, de úgy tett, mintha csak megfeledkezett volna róla, hogy nincs rajta bugyi. Talán el is hitték a srácok. Jómagam meg időközben kigomboltam pár gombot blúzomon, hogy fél mellem kilátszódjon, s ennek is megörültek.
Hirtelen csengetésre kaptuk fel a fejünket. Na, ez a pizza lesz, gondoltam, és sietve ajtót nyitottam. A room service-es fiú átnyújtotta a két dobozt és alaposan megvizsgálta kilógó bal mellemet. Megköszöntem és megpusziltam arcát. Nekiláttunk az evésnek, s ekkor már én is szétnyitott lábakkal ültem. Boris eléggé rámgerjedt és gyorsan kihámozott a blúzomból. Melinda ezen felbúzdulva önként dobta le ruháit és meztelenül felfeküdt az ágyra, Vitya meg utána. Innentől felgyorsultak az események. Mindkét férfi megkapott minket. Remek szendvicsek voltak és egyéb hármas-négyes pozitúrák. Melinda kifejezetten élvezte, ezt jó volt látni. Számára mindez az újdonság erejével hatott, míg bennem, a tapasztalt, vén rókában, inkább szép emlékeket idézett. Csak egy menet volt, de erőteljes, tartalmas. Zuhany után bekaptuk, ami a pizzából megmaradt, majd búcsúztunk és leléptünk.
Hazavittem Melindat, aki útközben lelkesen mesélte, milyen klasszul sikerült, s mennyire tetszik neki az egész.
"Nem mindig ilyen egyszerű és problémamentes ám!" — óvtam az elhamarkodott döntésektől.
"Mikor lesz a következő munka?" — jött a türelmetlen kérdés.
